Amikor a hóhért akasztják – 3. rész

Hogy hogyan vészeltük át a vihart, most kiderül.

Az eső gyakorlatilag a szó szoros értelmében vízszintesen esett, így az egyik szikla tövében üldögélve egyáltalán nem lettem vizes. Viszont éreztem, hogy egyre jobban elgémberednek a végtagjaim a vizes, hűvös időben és ekkor még csak kora délutánra járt az idő. Az éjszakát vadkempingezve tölteni gyakorlatilag egyenlő volt a lehetetlennel: ad egy, fel sem lehet állítani a sátrat a szélben, de ha mégis sikerülne, akkor átázna, majd egy elegáns mozdulattal tovarepülne a fejünk fölül. A szabadban eltöltött éjszaka gondolata sem lelkesített túlzottan, mivel már nagyon elkezdtem ekkora fázni. Közben újabb birkák mentek el mellettünk békésen. Olyan vastag gyapjúban mondjuk nekem is melegem lett volna…

Közben felcsillant a „megmenekülés” reménye: pár száz méterre felettünk a hegyoldalban állt egy házikó, ami messziről elég roskatagnak nézett ki, de a semminél jobbnak tűnt. Egyébként vészhelyzetben az ember igényei rohamosan csökkenek: ezesetben már egy talpalattnyi száraz helynek is úgy örült az ember, mintha legalább a Hilton egyik lakosztályába lett volna elszállásolva. Kimerészkedtünk a szikla védelméből a dühöngő elemek közé és próbáltunk eljutni a menekülést ígérő házikóhoz. Közben vizes, olykor embernagyságú sziklákon kellett átmászni, majd a meredek hegyoldalban felkapaszkodni. Egyszer le is fújt a szél a lábamról, szerencsére semmi bajom nem lett és biztonságban elértük a házikót. Mint kiderült, ez egy privát lak és sajnos a kulcsát sehol nem találtuk elrejtve, pedig a „lábtörlő” alatt is néztük, ahogy a mesékben olvastuk. Ellenben egy kb 2×1,5 m-es szélfogót építettek (a képen) a házhoz, aminek teteje is volt, kiváló menedéket nyújtva számunkra. Mivel a ház kb 1 m-rel a föld fölé épült kövekre, ezért a beugró is a magasban volt. A birkák, akikkel az ösvényen korábban találkoztunk már szintén felfedezték a házat és bebújtak alánk, egy deszkapadló választott el minket. Ott bégettek, meg a birkavezérek a nyakukba kötött kolomppal adtak koncertet. Hallottam már ennél kellemesebb zenét is, de ott és akkor ez nem számított. Ráadásul az alattunk tanyázó birkák kiválóan alkalmasak fűtésre is: régen a farmházaknak két szintje volt: az alsón voltak az állatok, felettük lakott a család, így sokkal melegebben tudták tartani a házaikat télen.

Szerencsénkre időben találtunk menedéket, mert közben a szél orkánná erősödött, az eső szó szerint vízszintesen esett, és olyan szélrohamok jöttek, hogy az egész ház beleremegett. Hál istennek az építők gondoltak a szélsőséges időjárási körülményekre és a ház 4 sarkát egy-egy erős drótkötéllel feszítették ki, így bár úgy tűnt mi is elrepülünk házastul, birkástul (ez szép látvány lett volna: két turista 5 birka társaságában a fjord felett repkedve…), mégis kiállta a ház a próbát.

Ebben az ítéletidőben még a természetes szükségletek végett sem merészkedtünk ki a szabadba, a teafőzésre használt edényke jó szolgálatot tett minden téren. (Mindenképp érdemes rá beruházni, ha valaki ezek után még kirándulásra adja a fejét…:))

A védett szélfogóban aztán sikerült nemcsak a saját, de birka főkolomposunk bendőjét is teletömni. Ez utóbbi az uborka héjat még fanyalogva fogadta, de a jó magyar vegyszeres sárgarépát már jóízűen eltüntette: hiába no, az áfonyát és a hegyi füvet is meg lehet egyszer unni. Innentől fogva egyébként olyan barátság alakult ki közöttünk, hogy Birka már a cipőnkre és a matracunkra is szemet vetett és kóstolgatta, hogy vajon desszertnek beválik-e.

Az idő meg csak nem akart javulni (ekkorra már kb 120 km/h-ás szél tombolt 140-150-es befújásokkal), ezért úgy döntöttünk, hogy itt töltjük az éjszakát, legalább pihenünk egy kicsit a nagy ijedtségre. Habár rengeteg ennivalónk volt (egy kicsit túlméreteztük magunkat e tekintetben) és akár egy hétig is kihúztuk volna a házikó biztonságos zugában (max birkapecsenyét sütöttünk volna barátunkból…), nekünk másnap késő estére a hegyekből le kellett érnünk a fjord végében meghúzódó Lysebotn településre, mert a rákövetkező napon kora hajnalban indult a kompunk, amit ha lekésünk, akkor viszlát repülő – integethettünk volna neki mi is, akárcsak a búcsúzó rokonok. Ezt pedig mindenképp szerettük volna elkerülni. Így imádkoztunk, hogy a vihar 24 h alatt kitombolja magát és megkegyelmezzen nekünk. Közben este még újabb izgalmak jöttek, uis a szél 180 fokos irányváltást hajtott végre, így az addig szélvédett kis sarkunk hirtelen a tomboló elemeknek lett kitéve. Elő is kaptuk rögtön a sátorponyvát és az „ajtónyílásra” rögzítettük, a hátizsákok esővédő huzatát pedig a tetőn átcsöpögő víz alá erősítettük. Reméltük, hogy eme rögtönzött megoldásunkkal hálózsákjainkat és magunkat szárazon tarthatjuk reggelig. És sikerült!!! Az éjszaka folyamán a vihar fokozatosan vesztett erejéből és reggelre szélcsendes, napos ámde meglehetősen hűvös időre ébredtünk. Igyekeztünk is összekapni magunkat mielőtt még a szél meggondolja magát és újra tiszteletét teszi nálunk.

És hogy jött-e újabb vihar? Az utolsó részből kiderül…

print