Amikor a hóhért akasztják – befejező rész

És elérkeztünk túránk befejező napjához, ezzel sorozatunk utolsó részéhez is, melyből megtudhatod, hogy mi történt a vihar után…

Az előző nap még haragosan hullámzó tengerszem mostanra békésen nyújtózott medrében, mi meg folytattuk utunkat a part mentén. A tó távolabbi végében az ösvény egyszercsak meggondolta magát és keresztezte a patakot, ami akkorára duzzadt az elmúlt napok esőzésének hatására, hogy száraz lábbal lehetetlen volt átkelni. Mivel nem rendelkezek a vízenjárás képességével – még, ezért cipőt le, zoknit le, gatyát feltűr és irány a jéghideg víz (még ekkor is hatalmas havas foltok tarkították a hegyek oldalát, ami olvadt hólé formájában a patakba ömlött). Közben arra gondoltam, hogy milyen szerencse hogy előző nap nem folytattuk utunkat, mert nem tudom, hogy egyáltalán képesek lettünk volna-e a patakon úgy átkelni, hogy nem terülünk el benne, mint egy nagy víziló eláztatva összes holminkat.

Mire mind a ketten átértünk a patakon és visszavettük bakancsainkat, a szél újra feltámadt, de ez olyan „normális” hegyi „szellő” volt. (A hegyeken szinte mindig fúj a szél…) Viszont a napocska bújócskázni kezdett a felhőkkel és egyre inkább ez utóbbiak nyertek, olyannyira, hogy mire felkapaszkodtunk a sziklás hegyoldalon, addigra az esőkabátokat is elő kellett venni, mert újra nyakunkba kaptuk az égi áldást. Egyébként már épp hiányoltuk az esőt, hisz az áfonyák kókadoztak az elmúlt időszak aszálya miatt. Szerencsére a mostani nagyon gyenge utánzata volt csak az előző napi tombolásnak. Biztos másnaposak voltak az égiek az előző napi buli után.

De a borongós időjárás sem szegte kedvünket, ugyanis olyan gyönyörű kis rétre értünk, ahol a gyapjúsások hófehér vattapamacsai vígan hajladoztak a szélben, a mező szélén kristálytiszta patakocska csordogált, a hegyoldalban meg több méteres hófolt jelezte az elmúlt tél zordságát. Gyorsan gyúrtam is egy-két hógolyót és megdobáltam páromat, aki mosolyogva nézte gyenge próbálkozásaimat.

Ahogy a hágón átértünk már újra a felhős napsütésé lett a főszerep (szerintem a meteorológusok megbolondultak, hogy percenként változtatniuk kellett az előrejelzésüket), az esőkabátokat felköthettük a zsák tetejére száradni. Ekkor már tudtuk, hogy épségben sikerül leérnünk a hegyekből. Hamarosan be is csatlakoztunk az emberek ezrei (állítólag a statisztikákat vezető számlálóbiztosok du. 1-ig már kétezer turistát számláltak meg, akik a kőhöz igyekeztek) által felkeresett híres beszorult kőhöz vezető ösvénybe és immár együtt caplattunk a hófehér edzőcipőt és farmert viselő ferdeszemű turistákkal, akik közül egy-kettő minduntalan el akart ájulni a számukra szokatlan megterhelést jelentő terepen. Egyébként roppant vicces volt látni az óriási kontrasztot a mi bakancsos, hátizsákos, túraruhás, sáros, kócos kinézetünk és számos turista városnézéshez öltözött eleganciája között: márkás cipő, ingecske, nadrágocska, pulóverecske. (Persze a túra végére már mindegyikük jobban hasonlított egy pocsolyában dagonyázó disznóra, mintsem kultúrált kinézetű emberre.)

Számunkra nagyon furcsa volt visszacsöppeni a „civilizációba”, hiszen az előző napokban összesen 4 emberrel és egy kutyával, no meg 14 darab birkával találkoztunk és a zéró térerő sem kedvezett a külvilággal való kommunikációnak.

Estére leértünk a fjordparti falucska kempingjébe, ahol sátrazni szerettünk volna, de éjszakára nagy esőket jósoltak a norvég békák, így inkább a faházat választottuk – volna. Merthogy fejenként potom 15 ezer Ft-ért!!! kínáltak nekünk egy minden komfortot nélkülöző (fürdési lehetőség csak a közös vizesblokkban) icipici faházat, ahol van két ágy, meg szék és talán egy asztal is.

Mivel ennyi pénzt nem akartunk erre a luxusra áldozni, a sátrat meg nem kívántuk ronggyá áztatni, ezért megoldást kellett keresnünk a „hol is aludjunk ma éjszaka” problémánkra. Elballagtunk a közeli kompkikötőbe, abban a reményben, hogy találunk egy kellemesen meleg várótermet, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. Ekkor már este 8 órára járt, a szél nagyon beerősödött és nagy szürke felhők úszkáltak az égen. Szerencsénkre gondoltak ránk a norvégek és építettek egy 3×4 méteres várótermet mellékhelyiséggel, mosdóval. Kiváló menedék éjszakára, csak egy bökkenő volt vele, mégpedig az, hogy nagy betűkkel kiírták az ajtajára, hogy „No overnatting” (tilos az éjszakázás), analfabéták kedvéért egy áthúzott ágy piktogram is ott díszelgett az ajtón. Mivel nekünk nem akaródzott egy újabb vihart a szabadban átvészelni, ezért úgy határoztunk, hogy ott maradunk a váróban, és ha valaki számon kéri, hogy mit csinálunk, hát megmondjuk, hogy várunk – a reggeli kompra. Azt nem tilthatja meg nekünk senki, hogy várjunk, elvégre azért váróterem. Az meg, hogy néha elbóbiskolunk, hát istenem, ki bír éjszaka fent maradni. Aggodalmunk azonban feleslegesnek bizonyult, uis rajtunk kívül a kutya nem jött oda (ilyen időben nem is csoda), így végül megágyaztunk: kiterítettük a matracunkat és bebújtunk a hálózsákunk melegébe.

Közben a vihar kijózanodott másnaposságából és újult erővel csapott le ránk, újra orkán szelet és özönvízszerű esőt hozva. De minket ez már egy cseppet sem zavart, hisz a váróterem jóleső melegében vártuk – a kompot és a vihar elcsendesedését. Reggelre minden megnyugodott, és az előző nap még csak épphogy csörgedező vízesések óriási zuhatagokká duzzadtak és hatalmas dübörgéssel zuhantak a mélybe. Mi az egész éjszakás várakozást 🙂 követően kipihenten ébredtünk és reggel 7-kor kompra szálltunk, hogy búcsút intsünk e csodálatos, ám mégis tiszteletet parancsoló helynek.

Megtapasztaltuk, hogy milyen kicsik, védtelenek és sebezhetőek vagyunk ott fenn, ahol nem az ember, hanem a természet az úr. De az égiek kegyesek voltak hozzánk, mert egy 12 órás időablakot megnyitva megengedték, hogy épségben lejussunk a hegyekből és élményekkel gazdagon megrakott hátizsákkal békésen hazatérjünk.

Ui: később a helyiektől, illetve a norvég lapokból megtudtuk, hogy a nyár legnagyobb vihara tombolt a régióban: egy fesztiválon a sátrakat döntötte rommá, egy lakókocsit a szél a fjordot átívelő híd korlátjának csapott, egyhavi csapadék hullott le rövid idő alatt és több, mint 120 km/h-ás szelet mértek. A hatóságok figyelmeztetést adtak ki, hogy senki ne merészkedjen a hegyekbe. Hát mi ott voltunk és most épségben itt vagyunk. Ezt is átéltük és gazdagabbak lettünk. Egy élménnyel, amit senki nem vehet már el tőlünk.

Ui: az utolsó nap a reptéren a karabinerek is előkerültek – a fotóstáskám kis zsebében az elemekkel buliztak. Így hát minden jó ha vége jó! :)

nyomtatás