Amikor a hóhért akasztják – 2. rész

És akkor folytassuk a norvégiai kalandokat a lépcsősor tetejéről, ahova hosszú menetelés után végre feljutottunk!

Mire a hegy tetejére felértünk, későre járt és az esőfelhők is újra gyülekezni kezdtek, így gyorsan éjszakázásra alkalmas helyett kellett keresnünk. Ez egyáltalán nem volt könnyű feladat, mert nyoma sem volt gyepnek, sem többé-kevésbé egyenletes földnek, hanem sziklákat vagy vizenyős mocsarakat láttunk bármerre néztünk. És hogy a feladat még bonyolultabb legyen, a szél is jócskán beerősödött.

Végül az egyik tengerszem partján megpillantottunk egy ember alkotta kisebb „betonbunkert” (a hajókikötőnél a hegy gyomrában található vízerőműnek lehet az egyik hegyi üzemi épülete). Természetesen zárva találtuk, és tolvajkulcs híján kénytelenek voltunk az épület szélárnyékában sátort verni a sziklateraszon. Az egyébként 10 perces sátorverés kb 1 órát tartott, mivel az erős szélben a cövekverés helyett alternatív megoldást kellett keresni, hogy a sátor nehogy sárkányként működjön és tovaszálljon a fjordok felé. Kisebb-nagyobb köveket és sziklákat helyeztünk el belül a sátorban annak 4 sarkában, valamint a külső köteleket is kövekre fűztük rá. Amikor készen lettünk, a kupolasátrunk mindenre hasonlított, csak kupolára nem, de ezt betudtuk az erős szélnek, illetve a mi fáradtságunknak, hogy már nem volt erőnk odakoncentrálni a feladatra.

Hajnalban aztán beigazolódott, hogy helyes döntés volt sok-sok kővel körbebástyázni a sátrat, mert egy kisebb vihar csapott le ránk és a sátrunkra, melyet megúsztunk beázás, elrepülés és egyéb problémák nélkül.

Cserébe reggelre viszont olyan ragyogó napsütés és kellemes meleg fogadott, hogy kívánni sem lehetett volna jobbat. Aztán a sátor szétszedésénél derült ki, hogy az este nem mi voltunk bénák, akik még egy egyszerű sátrat sem tudnak összeállítani, hanem a két keresztrúd nem egyforma hosszúságú darabokból állt: kb 80 cm-rel az egyik rövidebb volt a másiknál. Hát így próbáljon valaki szabályos kupolát csinálni! 

Mindenesetre most már tudtuk, hogy a következő napokban mire számítsunk sátorverésnél. Mire újra nekivágtunk a hegyeknek már 10 óra is elmúlt. A túraösvény jelölése nagyon le van egyszerűsítve: egy piros T betű jelöli az útvonalat, illetve a turisták kőtornyokat építenek az út mentén, így azokat kell követni. Persze figyelni kell, mert néha a természet megtréfálja az embert a saját maga alkotta kőtornyokkal vagy a festék színére kísértetiesen hasonlító zuzmókkal. Szerencsére eltévedni nem sikerült a 4 nap során.

Közben megéheztünk mivel még reggelit sem ettünk, így az evés (reggeli-ebéd egyben) helyszínéül egy kisebb konyha méretű sziklateraszt jelöltünk ki kb. 8-900 m magasan közvetlenül a fjord felett. A látvány egyszerűen pazar volt. Sehol egy ember rajtunk kívül, csak a hegyek ameddig a szem ellát tengerszemekkel itt-ott és persze az alattunk hosszan elnyúló fjord. Persze ezért a látványért meg kellett küzdeni: emlékszel még a 4444 db lépcsőre? :)

Falatozás közben kiderült, midőn valami meleg levest akartunk elkészíteni, hogy kanalat nem hoztunk otthonról, illetve én emlékeim szerint betettem egyet, de az akkor épp bújócskát játszott a karabinereimmel (merthogy őket sem találtam) vagy otthon maradt. Így lemondtunk a levesevésről. Közben azon gondolkodtam, hogy mivel fogjuk megenni a fantasztikus zacskós kajáinkat…

Az ember a végtelenségig el tudott volna időzni a sziklateraszon, de hát haladni kellett tovább, vártak a hegyek, no meg 3 nap múlva a repülőnk.

Útközben számtalan kisebb-nagyobb tengerszem mellett haladtunk el, melyek vize oly kristálytiszta, hogy szomjoltásra kiválóan alkalmas. Amikor a nap már úgy döntött, hogy lassan ideje lenyugodni, mi is egy sátrazásra alkalmas helyet kerestünk. Meg is találtuk egy kisebb kiemelkedésen, ahol két járat vezetett a domb belsejébe. Az nem derült ki, hogy a társbérlőink rókák, esetleg nyulak voltak-e, mert egész este nem láttuk őket, valószínűleg házon kívül voltak rokonlátogatóban…

Az este olyan nyugodt, idillikus volt, hogy már szinte mesébeillő: a nap gyönyörűen sütött, a szél sem rezdült, a levegő kellemesen enyhe volt. Ha jobban odafigyelünk, ez akár intő jel is lehetett volna, hogy mi vár ránk a következő napokban, de akkor mi egyáltalán nem gyanakodtunk. (Utólag visszagondoltunk, hogy mit csináltunk volna másképp, ha tudjuk mi csap le ránk, de sokkal nem lettünk okosabbak.) Az esti vacsorakészítés közben a kanalam megunta a bújócskát (a karabinerek még tovább lapultak búvóhelyükön) és váratlanul előkerült, így pazar Tescos-zacskós bolognai spagettit ettünk, melynél fenségesebbet ott el sem tudtunk képzelni.

Na de, hogy mi is érkezett meg váratlanul az éjszaka kellős közepén? Szél Kálmán jött vendégségbe hívatlanul. Először arra ébredtünk, hogy egyre erősebb szél fújdogál, mely reggelre úgy beerősödött, hogy a sátorlap többször is az arcomban landolt. Felvetettem, hogy össze kéne pakolni és indulni kellene, amíg legalább nem esik (ekkor még a nap is sütött), de a társam azt mondta, várjunk, hisz ilyen időben úgysem tudjuk a sátrat összeszedni, maximum lent a fjord vizén, ahova elrepülne…

Így vártunk, de a helyzet egyre romlott, egyszercsak a sátor teljesen ránk feküdt, némely tartórúd szét is jött, így már fele se volt tréfa, ha tetszik ha nem, meg kellett próbálnunk összepakolni úgy, hogy lehetőleg minden holmink a fjord helyett a hátizsákban landoljon. Ez nem egyszerű feladat, aki nem hiszi, próbálja ki milyen egy táskát összepakolni amikor kb 100 km/h szél tombol az ember feje felett. Végül sikerült mindent hiánytalanul a zsákba gyömöszölni, amihez gratuláltunk is magunknak. Ekkora már felhők takarták el a naptól a kilátást, de még kellemes időben indultunk útnak. Cél a kb. 5 km-re (ezen a tájon ebben az időben ez kb 2-3 órányi járóföldre volt) levő hegyi menedékházat tűztük ki. Kb 10 perc gyaloglás után szembetalálkoztunk az első emberrel és kutyával (merthogy a férfi társa egy németjuhász volt) ezen a vidéken, akitől pár perc beszélgetés után elváltunk. A szél meg egyre csak erősödött és erősödött, a tengerszemek vizét úgy felkorbácsolta, hogy csak úgy tajtékzott. Nem egyszerű dolog egy 25 kg-os hátizsákkal a sziklákon és keskeny ösvényeken egyensúlyozni 120 km/h-ás szélben. Szélmérő ugyan nem volt nálunk, de tapasztalataink alapján ennyire saccoltuk az erősségét.

A túraút felvezetett egy fennsíkra, ahol olyan erős szembeszél volt, hogy kis híján ledöntött a lábunkról. Tiszta erővel rá kellett feküdni a szélre, hogy talpon maradjunk. Kívülről szemlélve elég viccesen nézhettünk ki, amint öreganyó-, apó módjára dülöngéltünk előre.

Közben „hegyi” birkákkal (ezeknek az a heppje, hogy felmásznak a legmeredekebb hegyoldalakra is, csakhogy megtömhessék bendőjüket) találkoztunk, akiket láthatóan egyáltalán nem zavart az egyre cudarabbá váló időjárás, vígan legelésztek a sziklák között található kövér fűben.

Már épp azon gondolkodtam, hogy vajon mi a jobb: orkán szélben vagy szakadó esőben túrázni (a kettő együttállása eszembe sem jutott), amikor enyhe vízpermetet éreztünk az arcunkon. Először azt hittük, hogy az előttünk elterülő tengerszem vízét csapta hozzánk mérgében a szél, aztán pár perc elteltével rájöttünk, hogy ez már bizony az égi áldás. Az orkán szél és az eső (ekkor még nem szakadt, csak esett) – együtt. Ennél talán már csak egy rosszabb dolog lehet, az, amikor olyan köd ereszkedik az emberre, hogy az orráig sem lát el (bár nem tudom, hogy ez szélviharban előfordul-e nyáron).

Az előző napi kellemes, nyugodt élvezetes túrázás kezdett átcsapni nemszeretem, undok, csöppet sem élvezhető túlélő túrává. Gyorsan magunkra öltöttük az esőfelszerelést, a zsákot is bebugyoláltuk az esővédővel, aztán egy szikla szélárnyékába leültünk, uis a szél olyan erővel vágta az arcunkba az esőcseppeket, hogy gyakorlatilag vaknak éreztem magam. Márpedig vakon egy csúszós, sziklás terepen szembeszélben 25 kg-mal a hátamon egyáltalán nem éreztem a késztetést, hogy nekiinduljak. Ráadásul tudtuk, hogy még nem is vagyunk fent a legmagasabb ponton, mert egy gerincet is meg kell még mászni, hogy elérhessük a menedékházat…

Na, de hogy hogyan éltük túl az egyre cudarabbá váló időjárást? Az majd a következő részből kiderül.

Tanulságok:

Ha sátrazásra adod a fejed, ráadásul úgy, hogy évek óta nem használtad, akkor érdemes az utazás előtt felállítani  a szobában, hogy minden alkatrésze  megvan-e. A fontos tárgyakat tedd olyan helyre, ahol tutira megtalálod (a memória fokozására az agytorna ajánlott :)). Még nyáron is elengedhetetlen, főleg a hegyekben, hogy rétegesen tudj felöltözni bármelyik pillanatban (legyen a csomag tetején a plusz pulcsi, aláöltözet), pláne, ha már látod, hogy közeleg a rossz idő. Érdemes sapkát, sálat és kesztyűt is a csomagba tenni. Ha van rá lehetőség, be kell szerezni a legmegbízhatóbb időjárás előrejelzést, mely az adott régióra szól. Esetleg érdemes egy tolvajkulcsot is beszerezni utazás előtt. Na jó, ez csak vicc. 🙂

print