Stromboli – egy vulkántúra élménybeszámolója

Alább olvashatod az egyik szicíliai utasunk  “vulkán” élményét.

Stromboli…

Egészen fiatal voltam, amikor láttam a filmet a csodálatos Ingrid Bergman főszereplésével. Azóta is, ha hallottam ezt a nevet, valami érdekes, megfoghatatlan érzés, izgalom kerített hatalmába.

Stromboli…Stromboli… ott dobogott, lüktetett a dallama a fülemben, szívemben. Vágynak nem mondanám, csak inkább vágyakozásnak, kíváncsiságnak, az ismeretlen, titokzatos sziget felé.

A sziget, no és a tűzhányó, a máig is működő vulkán ott szunnyadt a tudatom mélyén.

Így, amikor hallottam a kalandtúráról, a Szicília és a Lipari-szigetek útról, nem volt kérdés számomra, hogy itt az idő, nekem mennem kell, hív a Stromboli.

A vulkántúrára utazásunk hatodik napján került sor. Akkor már túl voltunk néhány kalandon, többek között a nem könnyű, de csodálatos Etna túrán is. Annak ellenére, hogy sikerült „ legyőznöm” az Etnát, – ez a túránk 18 km volt 1200 m szinttel – volt bennem egy kis szorongás, mert bár a Stromboli „ csak” 10 km, 950 méter szinttel, vajon menni fog-e, tudom-e tartani a helyi túravezető által diktált tempót?

Ervin látva, hallva néhányunk aggodalmát, adott egy jó tanácsot. Próbáljunk „ rátapadni” Lorenzora, – így hívták a túravezetőnket – ha tudunk, maradjunk közvetlenül mögötte. Ezt jó helyezkedéssel sikerült végig megtartani, én kb. harmadikként mentem mögötte. A tanács hasznosnak bizonyult. Lorenzo tempója kiegyensúlyozott volt, bizonyos szakaszokon még lassúnak is tűnt, de jól volt felépítve, mert úgy értem fel, hogy éreztem, még van bennem erő bőven, pedig az időjárás sem kímélt bennünket, tikkasztó, fülledt meleg volt. Ahogy felértünk a hegy tompa morajlással köszöntött bennünket. Először egy kicsit megriadtunk, de aztán már vártuk, mikor jön a következő „ üdvözlés”. A hegy, a Stromboli tette a dolgát. Bizonyos időközönként felmordult, köpködött. Ahogy ment le a Nap, a kráter úgy vált egyre misztikusan lenyűgözővé, és a kitörések úgy váltak egyre látványosabbá. Nem tudom meddig maradtunk. Az időnek nem volt jelentősége, élveztük az elénk táruló látványt, hallgattuk a hegy hangját.

Aztán teljesen lement a Nap, indulnunk kellett vissza. A lefelé út szintén hatalmas élmény volt számomra. „Szánkázás, síelés” a vulkáni salakon…. Itt is libasorban tudtunk haladni, fejünkön még a védősisak, amit aztán hamarosan a fejlámpákra cseréltünk. Szerencsésen leértünk.

Ahogy a tavalyi bakancsos USA túrán a retinámba égett az Aches kőkapuja, remélem a fülem is megőrzi a vulkán moraját, és együtt dobol, lüktet a nevével Stromboli…Stromboli….

(T. Erika)

nyomtatás